Malajziai kis utazásunkkal már egész régóta adósok voltunk, pláne, hogy több mint pár hónapja 2009-et ír a naptár! : )
Utazásunknak két erős mozgatórugója volt; az egyik, hogy Imolkának kezdet közeledni a 30 napos vízum lejárta, másodsorban égető érdeklődésünk a környező országok iránt, továbbra is bennünk munkált. 2008. december 8. helyi ünnep volt, de piros napos, azaz szabadnapot kaptunk GEOS rabigánktól. Azért persze, nem kell magunkat elragadtatni, 8-a ugyan hétfőre esett, de Mike szegény GDP növelő munkatevékenységgel tartozott/ik szombaton az országnak. Töprengtünk hát hova is tudnánk menni, csak két árva napunk van, akkor is, valahova menni kell…?!
Történt, hogy kis környékünk központjában épp hazafelé ballagtunk, mikor megpillantottuk a busz távolsági buszjegy-váltó iroda standját, nem kellett több a felismerésnél, hogy ez a mi lehetőségünk, ott és akkor.
Sebaj, legyünk merészek, vettünk is két retúr jegyet a nem túl távoli utazásra, ja tényleg emiatt vagy 3-szoros áron. : ) Azon a héten, kérdezgettünk ismerősöket, mindenki bíztatott, hogy 2-3 napot vidáman el lehet tölteni ebben a kis mohamedán miliőben.
Vasárnap reggel Mike számára hajnal hasadtának számító 7 órakor, útrakeltünk. Az utat megelőző pár napban sajnos alig sikerült aludnom ilyen olyan dolgok apropóján, így én egész gyorsan álomba is szenderültem, bár kényszeresen „felébresztgettem” magamat, hogy azért lássam is, hogy hová tartunk. Mike, csodával hatályos módon, nem h
ogy nem aludt, egész úton fent volt, buzgón olvasta millió könyveinek egyikét.
A busz meg-megállt frissítőre, hmm hát nyilván érezhető volt Szingapúr véget nem érő kényelmének hiánya. Ami, számomra nem lesz sosem kedves, a mellékhelység nem Európában elterjedt fajtáját használják a malájok, hanem főként a szörnyűséges kínait (én Marokkóban is találkoztam vele, sőt Párizsban is!) Azaz, a kicsempézett földön van egy hosszanti tálca a végén egy lyukkal, és mindehhez kedvcsinálónak van egy a kertekből elódázott, 10 éves és sokak által használt, locsolócső belógatva…
Hát, nem kedveltem! sőt…
A slusszpoén, hogy mindezért a higiéniáért, még fizetni is kell!!! (de, nem WC papírra költik! : ) )
Utunk további része, azt leszámítva, hogy egy óriási Tesco áruházat láttunk, többnyire pálmafa (eső)erdőkön át vezetett. Vitathatatlan módon, új élményt adva ezzel, ilyet még nem látott szemeimnek.
Megérkeztünk, utunk célállomásába, Melakába. A város elképzeléséhez, fontos tudni, hogy Malajzia nyugati oldalán fekszik, a tengerparton, írd és mondd, ez a legelső település, ahol az Európaiak lábat vetettek. A legérezhetőbb hatása a portugálokna
k és a hollandoknak volt, és ez egészen érdekes hangulatot teremt az emberben, ahogy az utcákon járkál. Teljesen úgy éreztük magunkat, mintha ismét Portugáliában lennénk, viszont az ott megszokott arcok helyett, ázsiai küllemű emberek népesítik be a teret és a kínai konyha illata.
Nem szándékkal, de a kínai környék közepére sikerült szállást foglalnunk, amit nem bántunk meg, mert igen modern, utolsó villáig IKEA-ból berendezett, hajópadlós hostelünk volt, éjszakánként 2000Ft/fő-ért. (és Mike gyönyörűségére, még egy törött farkú, ámbár jámbor macska is tartozott a hostelhez; amit, ha Mike meglátott, minden alkalommal egy szerenádot adott, csakhogy megsimogathassa)
Pénz szűkében voltunk, mert csak filléreket vittünk maláj ringgitban, mert, hogy majd ott úgyis válthatunk még. A taxira és a szállásra még épp futotta, de éhségünk kellő csillapítására már nem volt elegendő pénzünk. Így, nekivágtunk pénzváltót keresni, tikkadtan vagy 1 óra után egy bevásárlóközpont megkönyörült rajtunk és egy eldugott szegletben pénzváltóra leltünk.
Na, hát akkor együnk…
Mike: „nem eszünk egy hitvány bevásárlóközpontba, ha már ennyit utaztunk, hogy itt lehessünk!”
Ezzel, én egyet is értettem, és javasoltam, hogy ide úton a kis folyó partján jól kinéző éttermi teraszok voltak. Együnk hát ott!
Visszagyalogoltunk a kis folyó partjára, de ülő hely egy szál se akadt, így vártunk várogattunk, míg valamelyik asztal felszabadul. Úgy 10 percen belül szerencsével is jártunk, leülhettünk, ekkor megkezdődött a további várakozás ezúttal a pincérre …
Újabb 10 perc telt el, felvették a rendelést, Mike folyami hal
-rizst kért, én pedig mangós csirkét, esküszöm, vagy 30 perc volt e két étel elkészítésének ideje, addig ittunk pár sört, de még így is feltűnő volt a hosszadalmas főzési idő. Gondoltuk, sebaj, csak jó legyen a végeredmény.
Ám nem lett, Mike halas rizses fogása megérkezett, a legkevésbé sem gusztusos tálalásban, és ránézésre lehetett látni, „hmmm, ez nem lesz finom”. Mike jól nevelt, meg szerette volna várni, amíg az én fogásomat is gyorsan kihozzák, és akkor együtt láthatunk neki az első maláj ebédünknek.
Az én ételem, gyorsan jött vagy 10 perces meg is kaptam, addigra Miké már teljesen ki is hűlt…
(ezt a szegény hangyát a számból horgásztam ki!)
Elkeseredve hagytuk el az „éttermi” teraszt, hogy miről is beszéltek az emberek Szingapúrban, Malajzia olcsó és jó a kaja????? Érthetetlen zagyvaságnak tűnk ez nekünk.
Visszamentünk a szállásunkra, mert sosem látott fejfájást kaptam, azt hiszem volt köze a helyi sörnek, így beiktattunk egy kis délutáni szunyókálást. Újult erővel ébredve és fájdalom csillapítót bevéve nekivágtunk a felfedező körutunknak.
Bejártuk a város történelmi negyedét, nem volt oly hatalmas, de Dél- Kelet Ázsia viszonylatában igen, ugyanis ez a kis város az első talpalatnyi hely, ahol megvetették magukat az Európaiak ezért a sok épület és jellegzetesség:
Ez a helyi tömegközlekedés, ordenáré ricsajjal járnak, miután max hangerőn dübörögnek a maláj és nemzetközi diszkó albumok! : ) Pár turpista mindig akadt, aki hajlandó beszállni a hangulat limuzinba.
Az esti órákban a város megelevenedett, a helyiek mind sorra érkeztek a főtérre és bevásárlóközpontokba, hogy a napi rutinjuk meglegyen. A malájok legtöbbje mohamedán vallású, de nem volt ez mindig így.
Eredetileg ők is azon békés népesség részei voltak, akik benépesítik ezt a régiót, nem voltak vallási kilengések, erőltetett szokások, csakhogy megérkeztek anno x évvel ezelőtt az angolok. Az angol felfedezők és kereskedő-iparosok bányákat nyitottak az ország különböző szegleteiben, ahova is fizikai munkásokra volt szükség. Azonban a malájoknak ehhez a fajta munkához nem fülledt a foguk, veszélyes, nehéz, rosszul fizet, hát ez nekik nem kell, felelték az angoloknak.
Na is ki az a népcsoport, akiknek ezek a munkakörülmények mit se számítanak, hát a kínaiak!
Csőstül érkeztek is, és mind elkezdtek dolgozni, és ezzel megkezdődött a Malajziában élő kínaiak gazdasági megerősödése. Szépen lassan, hangya munkával és kínai mentalítással komoly gazdasági és politikai tényezőkké váltak. Persze ez borsot tört a malájok orra alá, mert ezzel ők nem számoltak.
(ez egy kínai étteremre váró sor, igen kedvelt hely lehet, ahogy látszik)
A kormány elkezdett eszelni, hogy hogyan is lehetne „ártani” a kínaiaknak és ekkor találtak rá a mohamedán vallásra és eljött a Pál fordulat. A kínaiak kiközösítése végett a malájok önként és tán még dalolva is megkülönböztették magukat. Kihirdették, hogy a hithű muzulmán vallás a malájok számára melegen ajánlott, csaknem kötelező, a nőkre rákényszerítettek a kendő viseletet, a hosszú ruhát (azóta felszökött a fejbőr allergiák és ekcémás problémák száma, mert igen természetellenes 35 fok melegben, 90%os páratartalom mellett bebugyolálva jönni-menni, minden nap).
Tanítványokat küldtek a Irakba, Iránba, Szaúd-Arábiába stb., hogy a mélyebb ismeretket szerezzenek és a tudást hozzák vissza Malajziába, ami alap gondolatnak jó ötlet lehetett, azonban visszájára sült el. A kormány legnagyobb meglepetésére a visszaérkezett tanítványok a kormány ellen fordultak és lázítottak a népet, hogy a vezetés erőssége és a tanok betartása messze elmarad a kívánttól, mivel Közel-Keleten ezt sokkal szigorúbban fogják. (ergo ott jobb a kormány)
Ennyit a pórul járt maláj kormányról és a muszlimokról, tény, hogy a kendő viselet és a vallás maradt, a kínaiak pedig zavartalanul elvannak. : )
Az esti órákban rátaláltunk egy igen kedvünkre való étteremre, ahol bár szingapúri árakon de minőségi ételt szolgáltak fel, vissza is jártunk.
Másnap, esővel indult a reggel, de nem is állt el, amíg ott voltunk, de Szingapúrban edződtünk, így volt esernyőnk, azaz irány ismét a város….
Este felszálltunk a buszunkra, ami a várt 4 óra helyett az esti nagy forgalom miatt vagy 6 óra alatt haza is vitt bennünket, Mike ultravalóul pár fánkkal kedveskedett esőáztatta lelkünknek.
: )
Nem is tudom, azt hiszem nem volt mélyen maradt emlék Melaka után, ott jártunk, megnéztünk, de többet vissza biztosan nem megyünk.
