Elgondolkoztam, kicsit keveset szóltam eddig, magáról Szingapúrról. Most, hogy az első sokkokon már túlestünk, mesélni azt már tudok…
Az első rész, kicsit a szingapúriakról:
Igen sokfélék, színes a paletta, a legszembetűnőbb két népcsoport a kínaiak és leszármazottaik illetve az indiaiak. E kettőt nyílva könnyű megismerni, de az én szemem még nem elég tapasztalt kiszűrni a pontos hovatartozást külső alapján maláj vagy thai, vietnámi vagy sem, hát még nem megy, a fehérek esetén persze nem így van, csak meghallod az akcentust és már meg is van. J Amire viszont büszkék a helyiek, hogy ennyi fajta hagyomány és irányzat között mindenki harmonikusan és békésen megtűri a másikat. Nincsenek protestáns megmozdulások és kirohanások, egymás kölcsönösen elfogadják, ünnepeikről megemlékeznek pl.: most hétvégén, okt. 25-26., kezdődött a hindu világ legnagyobb ünnepe a deepavali, annak ellenére, hogy ez az indiaiak ünnepe, az egész ország hétfőn szünnapot tartott.
A különböző népcsoportoknak vannak, városrészei, ahol nagyobb gyakorisággal ütközöl beléjük, de ez teljesen természetes is. Little India, Chinatown és sorolhatnám. Mégis nekem olyan érzésem van, hogy az utca embere azért csak a kínai vonal. Mike-kal elmélkedtünk, hogy milyen lehet itt a faji keveredés és mivel nem nagyon láttunk példát vegyes párokra, hát megkérdeztünk egy ittenit a kérdésről. Michelle azt mondta, hogy sok esetben előfordul, hogy indiai és kínai egybekel, ahol általában a nő a kínai a férfi pedig az indiai. Viszont a hithű muzulmán már más, mert „jobb nem elkezdeni” mondja ő, hiszen akkor a nem muzulmánnak kötelező megtérni és betartani a szigorú szabályokat, ami láthatóan visszatartó erő.
Az emberek maguk is nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott képet adnak, mindenki nyitott és barátságos, amint beszédbe elegyedsz velük. Angol az anyanyelv, de igen erős ázsiai akcentussal, hiába a próbálkozás, maguk között, azért a saját nyelvüket szeretik használni, legyen az mandarin, hindi, tamil, urdu, maláj stb. Sokszor hallani viszont, hogy a kicsik szüleikkel angolul beszélnek.
Az időjárás miatt mindenki műanyag papucsokban és szandálokban futkos, hisz bármelyik órában elkaphat a trópusi vihar, és akkor ez a legcélravezetőbb. A cipők egyébként olcsónak mondhatók, pár pántos egész csini darabok 12-19 dollártól indulnak. (120-kel szorozni, ha nem ilyen rossz az váltás, mint most J ). Az biztos, vietnámi papucsból a boltokban nincs hiány!
Az öltözködés lenge, abszolút nem hivalkodó, itt is dívik a csit-csat csilliog-villog vonal, amit én otthon sem szerettem, és itt sem leszek kedvelője.
Mike-kal fel voltunk jó előre készülve, hogy az egész ország fejlettségükből fakadóan igen komoly és nagyon udvarias, hmm nem ezt tapasztaljuk, vagy inkább ezt is azt is.
Jó példa a metró, üveggel védett a peron és az ajtóknál felfestett nyilak mutatják, hogy középen történik a kiszállás, jobb és baloldalon az ember vár, hogy miután ez befejeződött, csak azután tömörül a szerelvénybe. Meglepve tapasztaljuk, hogy ez nap, mint nap, bizony nem valósul meg, vagy épp egy ember meglök az utcán, a boltban, hmm nem kérnek elnézést, tán észre sem veszik...?
Ami viszont vitathatatlan, ez az ország a kiskereskedelem fellegvára, olyan hihetetlen tobzódás van vásárlás és étkezés tekintetében, hogy szavakat nem találni. Mi nem vagyunk, az az úgy mondd „vegyél-vegyél-vegyél” típus, ez által nem sok keresnivalót érezzük a számtalan bevásárló komplexumban, de hát a légkondicionálásért kiéhezve és a kíváncsiságtól hajtva betérünk szépen mi is ezekbe a szentélyekbe. Kíváncsiság a tekintetben van bennünk, hogy tényleg itt is az van, mint a másik százban, és a válasz igen és ez látványosan nem zavar senkit.
A legtöbb bolt nyilván ruhákat kínál, de szép számmal vannak táska, cipő, játékboltok, sok az ékszerbolt, a mozi körül a makett bolt (ember nagyságú Terminátorral és társaival) és persze az éttermek, amik a mi kalkulációnk szerint átlagosan, 80%-os telitettséggel üzemelnek. Igaz, hogy ebben az országban fele annyian laknak, mint hazánkban, de én mégis kétszer annyinak érzem őket?!
Nem tudom, hogy ez korunk sekélye-e vagy tényleg ez ennyire fontos, de a szingapúri ember bizony kedveli a kis márkajelzéseket. A márkák abszolút nyertese, Louis Vuitton, vitathatatlanul viszi a pálmát, az itteni hölgyek mindent megadnak, hogy ezen ékszernek minősülő táskák himbálózzanak a karjukon, csak egy példa:
Igen az emberek sorban állnak a folyosón, hogy bemehessenek a boltba!
Még nem sikerült igazán megfejteni, hogy mivel is tölti egy itteni az idejét, mert amit láttunk még nem győzött meg, vagy inkább nem fogadjuk el. Létezik, hogy a shoppinggal?
Először azt hittük, hogy vicc, de még azért kételkedünk, de lehet, hogy a vásárlás itt a fő?? Az első sokat sejtető megnyilvánulás számunkra az volt, mikor az itteniek a környező országokat nem látványosságuk, kultúrájuk, lakosaik teszem azt strandjuk stb. alapján listázták, hanem a vásárlási lehetőségek alapján. Ez a verseny még nem lefutott, az állásról még később szólni fogok!
